Költözünk!

Kedves olvasóink,

Köszönjük, hogy már egy éve követitek kalandjainkat a világ körül. Eljött az ideje, hogy kissé átbrandeljük a honlapot, hogy még több és érdekesebb tartalmat oszthassunk meg veletek, színesebben, több képpel, átláthatóbban. Ezért új oldalról jelentkezünk ezen túl, ahol megvannak mind az eddigi leírások, viszont az újonnan megírtakat már csak itt közöljük. Köszönjük hűségeteket, mellyel hétről hétre visszatértek, szívesen látjuk megjegyzéseiteket és örülünk, ha a kedvelt szövegeiteket akár a szociális médián is megosztjátok. Ezen túl pedig szívesen várunk itt, az új helyen, melynek címe: utatmut.at.

Róma 2.2.2: művészek és pápák versengése, valamint ami ránk maradt belőle: még több anekdota és szökőkút

A városlátogatásnak két kellemetlen mellékhatása van: a rengeteg gyaloglás és a szabályos időközönkénti táplálkozás elmaradása. Az ember ugyebár nem akar megállni délben, a nap közepén, és fontos nyitvatartási időt vesztegetni azzal, hogy beül egy étterembe/étkezdébe ebédelni (arról az elvesztegetett időről nem is beszélve, amelyik a megfelelő hely keresésével telik el), viszont korgó gyomorral mintha a műemlékek sem lennének annyira izgalmasak.

Ezen morfondíroztunk, amikor zseniális megoldásként elénk került egyik utcácskában egy gyorskajálda kinézetű hely, amely kellemes meglepetésként frissen készített, nyálcsorgató pizzákat árult elvitelre, kézbe vagy dobozba. Úgyhogy jól bevásároltunk calzonéból, fetás zöldséges pizzából, és desszertnek még a híres olasz gelatiból is jutott. Isteni volt!

Miután tehát jól bekajáltunk, erőnket és kulacsainkat újratöltve, megérkeztünk a pár percnyire lévő Panteon színe elé. Utazásunkra, és önkéntes idegenvezetői szerepemre készülve a legtöbb dokumentumfilmet és érdekes tudnivalót a Panteonról találtam. Ennek két, egymással ellentétes hatása volt: olvasgatva, filmet nézve róla, rettentő érdekesnek tűnt, meglátva viszont kissé unalmasnak találtam. Ilyen az ember. Ráadásul útitársaimmal mind megosztottam a youtube-on fellelhető bemutató videókat, így még az sem volt, akinek áradozhattam volna a technikai bravúrról, amivel a máig legnagyobb alátámasztatlan kupolát megépítették ezelőtt szinte ezer évvel, a rettentő erős betonról, amely mindezt lehetővé tette, valamint a számos épületről, melyet inspirált.

Impozánsnak impozáns volt, de a keresztény templommá való átalakítás elvett egy csöppet az ókori titokzatosságából és robosztusságából egyaránt. Ami legjobban zavart vele kapcsolatban, hogy mindezeket a tényeket előre tudva, semmi felfedezni való nem akadt már benne. Mígnem… az útikönyvet bújva a Panteon leginkább mellőzött portikójáról fedeztem fel egy jegyzetet, amely a korábban említett Barberini pápa legendáriumát egészítette ki. Ő volt ugyanis, aki a bronz díszítést levetette és beolvasztotta az oszlopcsarnok gerendáiról, egyesek szerint az Angyalvár ágyúi számára, míg mások a Bernini alkotta a Szent Péter-bazilika csavaros baldachinjában vélték felismerni. Úgy tűnik, nem csupán a focidrukkerek vetekedtek műemlékrombolásra, előkelőbb körökben is volt már rá példa – erre a cselekedetére mondták, hogy „quod non fecerunt barbari, fecerunt Barberini”, vagyis amit nem tettek meg a barbárok, megtették a Barberinik.

 

Mindent összevetve végül is egész lenyűgöző volt a Panteon. S kívülről nézegetve még hatalmasabbnak tűnt, főleg a díszítés hiányában. Mekkorának tűnhetett az ókori rómaiaknak, kik először tekintettek, rá s (b)ámulták tökélyét –  csak feltételezni tudjuk. De propaganda tekintetében sem volt utolsó: ilyen s hasonló épületek bizonyították a mocskos kunyhókból érkező barbár népeknek, hogy a főváros valóban a világ legnagyszerűbb városa, s a (sz)építésén fáradozó szakemberek olyasmit tudnak, amit nem adatott meg bárki halandó számára.

Továbbmenve már egész közel volt a következő „mérföldkő”, a Piazza Navona, amelyet ezúttal X. Ince, született Pamphili pápa rendelt. Ide került a Palazzo Pamphili elegáns épülete, melyben jelenleg a Brazil Nagykövetség foglal helyet, valamint a Sant’Agnese in Agone templom, amelyet a Pamphili család építésze, Rainaldi kezdett el felhúzni, majd átvette korának másik híres építésze, Borromini, hogy aztán végül mégis az eredeti mester, vagyis annak a fia fejezze be a művet. Így működtek akkoriban a templomok építkezései, és ha jól belegondolunk, máig is sok állami projekt hasonló életutat fut be.

 

A templommal szemben álló szökőkút táplálja azt az városi legendát, mely szerint a Fontana dei Quattro Fiumi kutat tervező Bernini a Szent Ágnes-templom felöli alakot a védekező pozícióban ábrázolja, ezzel fejezve ki bizalmatlanságát riválisának, Borromininek a mérnöki tudását illetően. Ez utóbbi ugyanis tagja volt annak a szakmai ellenőrző csoportnak, amelynek a javaslatára bontották le a Bernini által tervezett Szent Péter-bazilika két harangtornyát. Míg a Borromini által tervezett iker harangtorony a Sant’Agnese in Agonén még most is áll. Szóval hara(n)g és irigység lehetett itt bőven.

Viszont az eredetileg Borromininek szánt Fontana dei Quattro Fiumi elkészítésével végül a kellemesebb magatartású Berninit bízták meg, úgyhogy végül is 1-1. Történt ugyanis, hogy a híresen lobbanékony Borromini összeveszett a családdal, míg Bernini beudvarolta magát a pápa sógornőjének, tanácsadójának, és rossznyelvek szerint, szeretőjének, Donna Olimpiának a kegyeibe. Lévén, hogy előző szökőkútja a Piazza Barberinin, az általa tervezett Palazzo Barberini előtt szintén tengeri istenséget ábrázolt, a tritont, viszont még VIII Orbán pápa megrendelésére, ezen újabb alkotása hasonló jellegű, de természetesen nagyobb, szebb és drágább kellett legyen.

 

A szökőkút mindezen háttérinformációk ismerete nélkül is élvezhető, de nem lenne gondosan kigondolt műalkotás, ha a mitológiát és szimbolikát kihagyták volna belőle. A négy folyó istene a négy kontinensre kiterjedő katolikus egyház hatalmát jelképezi, és a következők: a Nílus Afrikát, a Duna Európát, a Gangesz Ázsiát és a Río de la Plata Amerikát idézi. Egyéb díszítő motívumok segítenek kideríteni, melyik isten melyik folyót jelképezi, mint az evezőlapát, a pénzérmék, a kígyó, valamint a pápa személyes címere, amely a Pamphili család galambját és olajágát egyesíti a pápaság két kulcsával és hármas koronájával.

Miután kissé kipihentük magunkat, és derültünk egyet a csendőröket kicselezni igyekvő, esernyőt, selfie-botot és eredeti dizájner táska hamisítványokat tologató utcai árusokon, beléptünk a tér északi végén álló Palazzo Altempsbe. Útközben egy második szőkőkút mellett haladtunk el, de ez már nem hatott meg annyira. Egyértelműen készen álltunk egy másfajta élményre.

 

Museo Nazionale Romanónak otthont adó Palazzo Altempset bíborosok és építészeik tették a nagyszerű reneszánsz palotává, amely ma is oly lenyűgöző. Gazdag nemesek és egyházfik már évszázadokkal ezelőtt érdeklődni kezdtek az ókori Róma művészete iránt, mint tette azt a múzeum nagyját képző Ludovisi-kollekciót összegyűjtő Ludovico Ludovisi bíboros is. Neki köszönhetjük a meglepően élethű Öngyilkos gallus szoborcsoportot, egy második századi római kópiát egy vélhetőleg négyszáz évvel azelőtti görög eredeti alapján, azon kívül a vízből kiemelkedő Aphroditét ábrázoló, vélhetőleg Kr. e. 460-ból származó Ludovisi-trónnak nevezett domborművet, valamint a Ludovisi-szarkofágot, amely a második századból maradhatott fenn, és minuciózus gonddal kivésett római és gót harcosokat ábrázol a csata hevében.

Ebből a kollekcióból művelődhettek a Viktoriánus arisztokrata angol fiatalemberek, kiknek nevelésük nem lehetett teljes, míg az olasz művészet fellegvárait, úgy mint Firenzét, Velencét, Rómát meg nem csodálták. Megfordult a fejemben, hogy ha csupán évszázadokkal később fedezték újra fel maguknak az ókori Római Birodalom emlékműveit, ugyan honnan tudhatják, hogy az általunk ma oly bizonyossággal állított, mondjuk Aphrodité szobor valójában kit és milyen céllal ábrázol. Hiszen csupán azt tették akkori régészeink, amit ma például Schliemann trójai ásatásaira vonatkoztatva oly nagyon megvetünk szakszerűtlensége miatt, tudniillik egy fiktív világot ábrázoló irodalmi munkát valóságos fizikai tárgyak értelmezésére használtak.

 

Nem lehetett nem elámulni azon a végletes részletességgel és pontossággal megalkotott testeken, hogy az anatómiai pontosságról ne is beszéljünk! Eszünkbe jutott ezúttal a reneszánsz Michelangelo, aki titokban végzett illegálisnak és immorálisnak tartott boncolásokat, hogy jobban megismerje az emberi test felépítését, amikor ezer, sőt kétezer évvel azelőtt már ilyen technikai és elméleti tudással rendelkeztek az ókori szobrászok. Bernini pedig, akinek a mozgalmasságért dicsérik szobrait, szintén fejet hajthatott a különböző testtartást és ezen túl a lelkiállapotot oly mesterien megjelenítő művészek alkotásai előtt.

Egyik teremben üveg vitrinben különböző funkciójú apró régészeti leleteket tekinthettünk meg. Bronz szobrocskákat, agyag olajlámpásokat, üveg flakonokat, réz pénzérméket és egyéb, valószínűleg a köznép tulajdonában levő tárgyakat. Ezek sokat elárultak arról, hogyan élhetett a legnépesebb osztály, melynek nem volt pénze embernagyságú szobrok megrendelésére, de azért jutott nekik is egy tenyérméretű kedvenc istenszoborra a családi kegyhelybe. Az ellenpélda a császárok mellszobrát tartalmazó nyitott átjáró, valamint a császárnék arcát viselő istennők impozáns csoportja.

 

A palota önmaga is művészeti alkotás volt, freskóval díszített termekkel, a bíborosok saját privát kápolnájával, nagyszerűen felújítva, felélénkítve. Noha mint múzeum keserű panaszunk volt az ülőalkalmatosságok ritka volta, olyannyira, hogy napunk végén lévén, végül már az volt a legnagyobb örömünk, ha széket találtunk, és megpihentethettük fáradt lábainkat. A fejünk még bírta volna, de a lábunk már bedobta a törölközőt. Mindenesetre egy mozgalmas és sokat bejárt nap volt, amint fényképezőgépünk és cipőtalpaink is tanúsíthatták.

Róma 2.2: pápák és művészek versengése, valamint ami ránk maradt belőle: anekdoták és szökőkutak

Róma utcáit járva az ember álla folyton a földet söpri. Hol egy gyönyörűen díszített azonosítatlan funkciójú középület, hol egy korszakalkotó művész festette random templom oltárképe, hol egy mesterien dizájnolt icipici erkély-oázis láttán dobod el az agyad. S ha nekünk, turistáknak is elsöprő élmény, képzeljük el azokat, akik ezzel a tömény látvánnyal szembesülve kellett nap mint nap alkossanak. Hasonló értékűt. Talán még jobbat is.

Nem csoda, ha sokat hallani a művészek furcsaságairól. Kit ne hozna zavarba a zsenialitás ennyi megnyilatkozása. És ha ezt még túl is kell szárnyalni, az már több, mint amennyit egy átlagember elviselhet. Szerencsére szó sincs átlagemberekről. Ők csak annyiban hasonlítanak miránk, hogy őket is majd megeszi a sárga irigység, ha az a faragatlan pasas a hülye szakállával megint ellopta előlük a legújabb projektet. Hogy azt a…!

 

A Diocletianus termáiban helyet kapott Santa Maria degli Angelit elhagyva a Fontana di Trevi felé vettük utunkat. Útközben csak mellékesen nézegettük az épületeket, mintegy pihentetve a szemünket, helyet készítve fejünkben a nagy látványnak, amikor egyszerre csak, egy stoplámpa előtt, a kereszteződés mind a négy oldalán szökőkutas szobrokra találtunk. Csak úgy, alkalmilag. Mintegy odavetve. Semmi különös, csak négy reneszánsz kút allegorikus ógörög folyamisteneket ábrázolva, élethű erdei háttér előtt, csordogáló vízzel. A lámpa zöldre váltott, mi meg csak álltunk. Így ismerkedtünk meg a Quattro Fontanéval, melyet az olaszok nemes egyszerűséggel csak Négy Szökőkútnak hívnak.

Mellette természetesen templom, a San Carlo alle Quattro Fontane, vagyis Szent Károly a Négy Szökőkútnál. A hullámzó homlokzat, a fülkékben elhelyezett imádkozó szentek mind nagyszerűek, a mi fantáziánkat mégis az épület története fogta meg. Ez ugyanis egy feltörekvő ifjú barokk építész, Francesco Borromini első műve, közvetlen szomszédságában pedig furcsamód épp legnagyobb riválisának, a szintén szépreményű, talán jobban ismert Gian Lorenzo Bernini szobrász-építésznek a temploma áll, a Sant’Andrea al Quirinale.

Az előzőt a mindenható Barberini család rendelte a szemben álló bíborosi palotájuk díszeként, míg ez utóbbit a Pamphili klán. Mindkét család gazdag és befolyásos volt, főként akkor, amikor egyik-másik felszentelt tagja a pápaságig is eljutott, és a két kedvenc építészükhöz hasonlóan, utálták egymást.

(Előre bocsánatot kérek azoktól, akiknek a pápák világi életéről szóló történetek a vallási érzékenységét sértik, de az az igazság, hogy akkoriban így működtek a dolgok. Gondoljunk csak a szeretőit és törvénytelen gyermekeit pártoló Borgia pápára, vagy ha más nem, A három testőr machináló Richelieu vagy Mazarin bíborosára – ki szintén rokonságban állt a Barberini családdal). A Barberininek született VIII. Orbán pápa (latinul Urban, mely utalhat a város felvirágoztatásáért tett erőfeszítéseire) nem kizárólag lelki vezető volt, aki az erkölcsös életben (kellett volna) mutasson követendő példát, hanem leginkább politikai uralkodó, aki családja jólétét és hatalmát azzal biztosította, hogy bátyját, valamint unokaöccseit bíborossá avatta, és fontos egyházi, illetve állami pozíciókba helyezte el őket.

Már előző nap feltűnt egy szokásos gyönyörűen díszített barokk templomban a három méhecske, amelyet semmilyen keresztény ikonográfiához nem tudtunk kötni. Akkor esett le a tantusz, amikor kiderült, a méhecske a Barberini család címerében szerepel, ahogy egyik kortársuk szellemesen megjegyezte: úgy zsongtak be Firenzéből Rómába a Barberinik a pápaválasztás után, mint megannyi méhecske, hogy az egyház mézét szívják.

A korabeli többé-kevésbé elfogadott protekciózás és megvesztegetés tökélyre fejlesztése persze nem hozott túl sok rajongót nekik, de akkor még nem tudták, hogy hanyatlásukat az általuk támogatott új pápa hozza majd el. A Pamphili család azóta viseltetett ellenérzéssel a pápa iránt, mióta Pamphili bíborost leváltotta a pápai követségből, hogy a pápa saját unokaöccsét tegye azzá helyette. A bíboros akkor még nem sokat tehetett antipátiája kifejezésében, de jó politikusként hajlandó volt várni. Az ő ideje akkor jött el, amikor a VIII. Orbán pápa meghalt, és bonyolult diplomáciai érdekek, illetve a Barberini család nem kevés befolyása őt juttatta a szent székre.

X. Ince pápa (a latinul sokkal kifejezőbb Innocentius név ellenére nem volt ő sem annyira ártatlan) viszont nem érezte úgy, hogy hálára lett kötelezve, hanem eleget téve a műalkotásokért megadózott polgárok elégedetlenségének és persze saját rég óta dédelgetett bosszúvágyának, hűtlen kezelés miatt elkobozta a gyorsan Párizsba menekülő Barberini bíborosok vagyonát. A történet még folytatódik, pápai bullákkal, a francia király tiltakozásával, sőt Mazarin bíboros hadüzenetével kulminálódik. De talán ennyi is eléggé illusztrálja, hogy a Pamphili pápa sem volt az a szerény, visszahúzódós fajta, s uralkodása során nem átallott a mocskos politikába is belemászni.

 

Mi persze ebből csak a valóban szépítő műalkotásokat látjuk, hiszen a polgárok frusztrációja és a mellőzött, talán kompetensebb szakemberek keserűsége nem maradt fenn az utókor számára. De az önkényesség bosszantó voltát nekünk is módunk volt megízlelni, mikor nagy nehezek kibarkochbáztuk a Palazzo del Quirinale őrétől, hogy útitervünk következő célpontja, a harminc pápa, négy király és eddig tizenkét államfő hivatalos rezidenciája, egyedül kedden látogatható. Viszont a szemben levő Villa Carlo Alberto al Quirinale kertje nyitva volt, ingyenes és kellemes.

Ezek után tovább indultunk a fent említett Bernini által alkotott, Róma egyik jelképéhez, a Fontana di Trevihez, melyet Fellini tett hallhatatlanná a La dolce vitában. Kilépve a sok szűk, kacskaringós utcácskából a térre, döbbenten meredtünk az elénk táruló látványra: a Trevi szökőkút felújítás alatt állt – ami, lévén, hogy szezonon kívül voltunk, sajnos egyáltalán nem volt szokatlan –, de, mint kiderült, nem csak az idő vasfogát szenvedte meg, hanem holland focidrukkerek sörösüvegeit is.

S ami Fellini filmjében oly romantikusan nagyszerűnek tűnt, a kábult és csábító birtokháborítás a szökőkút medencéjében, sajnos a mai dolce vitától sem áll távol, viszont a részeg garázdálkodók a műemlékrongálás sokkal komolyabb bűnét is lekövették. Dante poklában az erőszakosok közé mindenképp elférnének a könyvégetők és az ékszerbeolvasztók között.

Így csupán az állványokkal körülvett, s fóliákkal takargatott, gyógyulófélben levő kutat tudtuk megcsodálni, úgy, hogy közben egyfolytában nógattak, hogy haladjunk előre a kijelölt útvonalon, hogy más is láthassa, a – bevallom, így már sokkal kevésbé impozáns – Róma jelképét. Ráadásul a viszontlátás lehetőségétől is meg akartak fosztani, mikor leeresztették a vizet, és megtiltották, hogy pénzérméket dobjunk az üres medencébe. Nem mintha üresen bárkinek is eszébe jutott volna, de a rend éber őrei láttán még ebben az esetben is elment volna a kedvünk tőle.

 

Ellenben hogy a sportszerű versengésre, valamint egy erőszakmentes sportra is legyen példa, a következő sikátorban maratont hozott elénkbe a sors. Mivel csak ritkább folyam esetén engedték át a lezárt útszakaszon az embereket, és a Pantheon felé vezető úton elég nagy volt a tömeg, jutott időnk nézegetni az itt szaladó különböző korú, nemű, nemzetiségű versenyzőket, és értékelni, hogy Róma minden időben magához vonzotta a kiváló, kitartó, a világon változtatni akaró embereket. Utána meg elmentünk ebédelni.

Róma 2.1: Szűz Mária-templomok és ókori fürdők

Másnap reggel a reggeli falatozás közben az izomláz jelenlétét figyelve, nomeg az idős pincérbácsi/recepciós ténykedéseit a higiénia ellen (kézzel hozta a felvágott kenyérszeleteket, majd a kosárba téve szépen összefogdosta legtöbbjét az elrendezés látszatja alatt, valamint az orrát törölgette szemünk láttára – ami után az igen finom vaníliás pudinggal töltött croissant már korántsem tűnt olyan gusztának), az aznapi útitervet is összeállítottuk. Mivel az időjósok esőt jeleztek, legalább is a nap első felére, gondoltuk, itt az ideje beiktatni egy kis művelődést is a programba. Úgyhogy felkerült egy közeli múzeum is a listára.

Lévén, hogy a Termini vonatállomáshoz nagyon közel laktunk, elhatároztuk, ma ezt a környéket fedezzük fel elsőként. Meg is indultunk a Santa Maria degli Angeli templom felé, majd mikor az első saroknál vitába keveredtünk az irányt illetően, átadtam a srácoknak a vezetést. Csak mikor diadalmasan mutattak az előttünk álló templomra, mint első célpontunkra, néztem fel az ernyő alól, s derült ki, hogy ugyan ez is egy egész érdekes templom, de nem az, amelyikre én gondoltam. Az sem segített a megkülönböztetésükben, hogy szintén Szűz Máriának ajánlották, mint a római templomok háromnegyed részét. De ha már ott voltunk, hát benéztünk ebbe is.

A Santa Maria Maggiore a legenda szerint egy isteni látomás és a hozzá kapcsolódó csoda által jött létre. A 4. században a pápának látomása támadt, melyben Szűz Mária egy hóval borított helyen kért tőle templomot. És láss csodát, a nagyon valószínűtlen augusztus 5.-i dátumon havazni kezdett is pont e helyen, a templomot tehát ide építették. A hívők azóta is minden augusztusban előadják a csodát, virágszirmokkal helyettesítve a hópelyheket.

 

A gyönyörűen kidíszített templomot építészeti koronként újraépítették, olyan látványosságoknak adva otthon, mint a legrégebbi, a magasan álló 5. századi mozaik, az újvilági arannyal fedett kazettás mennyezet, melyet a spanyol uralkodópár Ferdinánd és Izabella adományozta a pápának, valamint az állítólag Jézus bölcsőjének darabját tartalmazó ereklyetartó. Mi is tanúi lehettünk egyfajta csodának, mikor váratlanul egy egész sor pap vonult be előttünk az egyik mellékhajóba, magasztos bíbor szertartási köntösben, mint később megtudtuk katolikus csoporttársunktól, a nagyhét viseletében.

Bernini szobrász sírját keresve már egy ideje, elhatároztam, hogy a legilletékesebbtől, egy épp visszatért egyházi személytől fogok útmutatást kérni, így elővéve legudvariasabb útikönyv-olaszomat megkérdeztem, merre lehet a múzeum. A múzeum, mint kiderült (a pap ugyan láthatóan értékelte fáradozásaimat, hogy olaszul próbálkozom, de a közérthetőség kedvéért eleve angolul válaszolt) a templom alatt berendezett kegytárgyakból álló kincstárt és a nemrég feltárt római kori falakat tartalmazza. A kedves jegyárus, aki egyben idegenvezetőnk is volt, erős olasz akcentussal próbált meggyőzni, hogy mindkét kiállításra vegyünk jegyet, mint később kiderült, azért, mert úgyis egyikből következik a másik.

 

Az arannyal s drágakövekkel díszített serlegek, angyalok által emelt gyertyatartók, valamint élénk színű szőtt miseruhák után a római patrícius ház egyszerű falai meglehetősen unalmasnak néztek ki, habár idegenvezetőnk mindent megtett, hogy szórakoztatóvá tegye nehezen érthető szövegét, melyre a gyakran ismételt, kérdő hangsúlyú “áá?” hanggal kérdezett rá. Úgy tűnik, Rómában minden épület alatt római kori maradványok találhatóak, hiszen évezredek óta ugyanazokra a helyekre kerültek az újabb házak és templomok.

Itt például taverna (vagy laterna? Nem lehettünk benne biztosak) volt a bazilika alatt, melynek bizonyos falai és fürdőhelyiségei máig megmaradtak. Egyik teremben ezeréves tetőcserép kollekciót találtunk, másikban a hónapokat ábrázoló falfestményt, melyből csak a szeptemberi gyümölcsszedés volt valamennyire kivehető még.

 

Egy humoros pillanatban volt részünk, amikor az idegenvezető a velünk együtt nézelődő külföldi pártól megkérdezte, ki a (feltehetőleg csapatuk) vezetőjük. Az egyértelműen orosz férfi szemrebbenés nélkül válaszolta, hogy Putyin. Látván, hogy ezzel nem sokra megy, kiszemelt engem, és megkért, hogy hunyjam be a szemem, egy üres fal elé állított, majd érdeklődött, mit látok. Én, sajnos, egy kőfalnál, egyszerű oszlopnál és egy ottfelejtett létránál többet nem láttam, de mint kiderült, egy tenyérnyi méretű kő dombormű rejtőzött a létra fokai között, amelyet az előző idegenvezető valamilyen oknál fogva nem akart közszemlére tenni.

A római kori tárlat körbevezetése végeztével magunkra hagyott olasz kísérőnk a kegytárgyaknál, mely termeken az erre jegyet vevők lassan, a többiek kissé gyorsabban, de szintén jól szétnézve haladtak át. A könyvben nem lévén semmi erről, itt katolikus útitársunk vette át az idegenvezető szerepét, s mesélt a rituálékról, szokásokról, bizonyos tárgyak használati módjáról. A csillogó, drága- és féldrágakövekkel díszített tabernákulumok, ampolnák és ostyakelyhek számunkra ugyanolyan titokzatosak voltak, mint a szentek ereklyéi, vagy a mesterien ábrázolt festmények. És ez a minimúzeumi látogatás végső soron olyan jól sikerült, hogy el is felejtettük, eredetileg Bernini sírját akartuk megkeresni. No, majd legközelebb.

Mire kiértünk, az eső is elállt, így az időjárás miatt tervbe vett múzeumlátogatást a szép idő, no meg ezen ad hoc tárlat miatt elhalasztottuk. Egyik barátnőnk javasolta, hogy a közelünkben levő Museo Nazionale Romano helyett, mely a Palazzo Massimo alle Terme épületében kapott helyet, a Piazza Navonán található, szintén a Nemzeti Római Múzeumhoz tartozó kiállítást nézzük meg, amely már utunk végén lenne. Most pedig irány a város!

Útközben ugyan beléptünk az eredetileg kiszemelt Santa Maria degli Angelibe, amit nehéz lett volna kikerülni. Történt ugyanis, hogy mentünk, mentünk, néztük a kocsikat, kerülgettük a pocsolyákat, s egyszer csak elénk tárult egy hatalmas tér. A Piazza della Repubblica láttán azt hittük, a Vatikánba toppantunk be hirtelen, óriási, félkör alakú, klasszicista, márvánnyal borított épület állt előttünk, lengő csillárokkal díszített árkádok – mint kiderült, az ötcsillagos Boscolo hotel; szemben pedig egy gigászi vörös téglaépület: Diocletianus termáinak maradványa. Átmenetként meg – természetesen – meztelen alakos szökőkút.

 

A Santa Maria degli Angelit Michelangelo tervezte az ókori közfürdő egyik épületének hasznosításával. Csak elképzelni tudjuk, mekkora is lehetett a 4. századi fürdőkomplexum, ha a Boscolo és a Palazzo Massimo szintén ezek maradványán épült fel. Hogy ezek a rómaiak mekkora grandomániával és hozzá mért technikai tudással rendelkeztek?! Hihetetlen!

A templom nem csupán átlagosnak csöppet sem nevezhető vörös téglafalai által keltett ámulatot, a fémkapuba beragadt emberalakok sem voltak épp szokványosak. A belső tér nagyságáról ne is beszéljünk, ahogy arról sem, milyen fura tárgyak találhatóak benne: horoszkópok márványmozaikjai a padlón, a falon átvágott lyuk, hogy a nap megvilágíthassa a meridiánvonalat, inga, mely bonyolult módon bizonyít valami fontos fizikai alapelvet… csodálom, hogy még nem szerepelt egyetlen Dan Brown-regényben sem!

Hátramenvén egy mellékkápolnába kis udvarra értünk ki, mely hatalmas ókori falak között aprócska kertet őrzött, valamint egy egészen modern bronz szobrot, melyről kiderült, hogy Galieleo Galilei, ruháján bolygókkal és csillagokkal. Visszafelé jövet pedig megálltunk egy pillanatra, mert megszólalt az orgona.

Mennyi csodát teremtettél, Istenem, szépséget és kultúrát, mely felismeri más kultúra szépségeit, ihletet, mely a mennyországot akarta a földre varázsolni, tudományt, mely lehetővé tette mindezt. Zenét, mely a matematika törvényei szerint működik, orgonát, mely csupán egy korrekt gépezet, mégis művészetet hoz létre, ha alázattal használják. Ahogy a lézengő turisták mind az orgona köré gyűltek a zene hangjaira, tudomány és vallás korántsem tűnt oly összeegyeztethetetlennek. Sokkal inkább egy érem két oldalának. Varázslatos pillanat volt.

Az ókori Róma dicsősége és hanyatlása

A római utat már évek óta terveztük, de valami mindig közbejött. Baráti társasággal akartunk menni, ezért mindannyiszor lemondtuk, valahányszor láttuk, hogy legtöbbünknek nem jó az időpont, bízva abban, hogy előbb vagy utóbb csak eljutunk oda, ha már minden út Rómába vezet. És íme, egy márciusi hétvége végre legtöbb érdeklődőnek megfelelt, úgyhogy gyorsan lefoglaltuk (volna).

Az előkészületekről még csak annyit, hogy ami az isztambuli hosszú hétvégén nagyszerűen bevált, [reklám] a Wizztourral foglalni a repülőutat és szállást egyaránt, az most csúfosan csődöt mondott, ugyanis [anti-reklám] a honlap gyakori keresés esetén növelni kezdte az árakat, majd egy adott idő eltelte után újra csökkentette, míg végül annyira belezavarodott önmaga is, hogy mikor megrendeltük és kifizettük a szállást, hibát jelzett, barátaink úgy kellett visszakérjék a már kifizetett pénzt a segélyvonalon keresztül. Úgyhogy megbizonyosodtunk a régi közgazdasági aforizmában, hogy a monopólium nem tesz jót a piacnak (amit a fapados légitársaság gyakori késése is újra meg újra alátámaszt).

Na, de foglalási viszontagságok ide, korai felkelés kellemetlenségei oda, egyszer csak arra ébredtünk (a férjemmel szó szerint is, mivel elbóbiskoltunk a kora reggeli járaton), hogy Rómában vagyunk. Már a shuttle buszon is ámuldoztunk a zöld növényzeten (egyik barátunk kedvenc zöldségének és a fák formájának adózva, brokkoli-fának neveztük el az óriási, kerekded lombozatú vörösfenyőket), enyhe időjáráson és az út mentén végig húzódó akvadukton, és bizseregve gondoltunk arra, hogy e város két évezrede birodalmi főváros, és egy adott időben az egész világ legfejlettebb nagyvárosa volt.

Fogalmam sincs, milyen lehet ekkora örökséggel együtt élni. Mit érezhet az az ember, aki nap mint nap évszázados, sőt évezredes emlékművek árnyékában sétálgat. Aki bármelyik percben beléphet egy Raffaello-festette oltárképes templomba, vagy egy római oszlopos áldozati kegyhelybe. Milyen érzés tudni, hogy minden utcácskának története van, hol két arisztokrata család rivalizálásának lehetünk tanúi, hol egy művész isteni ihletének, hol egy államférfi bölcs döntésének, hogy a városnak alapvető fontosságú infrastruktúrát, szórakozó- vagy fürdőhelyet hozzon létre.

 

Én csak azt tudom, hogy útikönyv ilyen hasznos számomra még nem volt, s három nap alatt ekkora életre szóló élményt nem szívtam magamba. Fél szemem mindvégig a történelmi háttért jelentő leírásokon, a másik pedig az építészeti csodákon volt, amelyek lépésről lépésre bukkantak fel előttünk. Hamar szokásunkká vált, hogy megálltunk egy-egy műemlék előtt, „expedíciónk” bátor tagjai körém gyűltek, és azt mondták, „Olvasd hangosan”. Köszönöm, National Geographic Traveler, hogy műveltebbnek és tájékozottabbnak mutattál, mint amilyen valójában vagyok.

Az ámuldozás már a Colosseumhoz vezető úton elkezdődött, ahol láttunk narancsfát az utcán teli narancsokkal, ismeretlen romos kertet, kipróbáltuk olasz tudásunk („una acqua per favore”), besettenkedtünk egy nyitott kapujú kertbe, amelyről később kiderült, hogy közpark, és megnyugodva vettük tudomásul, hogy a hotelben kapott térképek egész nagy léptékűek, ezért nem kell majd sokat járjunk. (Ez utóbbiban tévedtünk.) Végre vagy húsz perces sorbanállás után pedig beléptünk a Colosseumba.

Noha az egyik legkevésbé várt látvány volt, a Colosseum méreteit képtelenség volt elfogulatlanul megtekinteni. Azoktól a tényektől, hogy hozzáértő becslések szerint a több tízezres tömeget is tíz perc alatt ki tudták üríteni végszükség esetén, a színteret elárasztva akár tengeri csatákat is eljátszhattak, valamint hogy ötven méternyi ma is álló falat húztak fel a legkezdetlegesebb gépek és csigák segítségével ezelőtt kétezer évvel, azért a legszkeptikusabb látogatónak is leesik az álla. Mindezek ellenére nehéz volt feledni eredeti rendeltetését, és hogy emberek nap nap után fizettek, hogy szórakozásképpen más emberek és állatok gyilkolását és kínzását nézhessék végig. Örök emlékeztető az emberiség egy kifejezetten visszataszító tulajdonságára.

Gyönyörű volt viszont a kilátás. Az amfiteátrum mindegyik hatalmas boltíve funkcióval rendelkezett: egyesek lépcsőként, mások ablakként osztották meg a következő emeletek súlyát, és kinézve rajtuk, mindegyikben más szeletét láthattuk a városnak. Ha egy atléta szélsebesen végigszaladt volna az arénában, folyton a kilátást figyelve, olyasfajta kezdetleges filmet rakhatott volna össze az elméjében, mint a táncosnők vagy lovak alakját mutató, gyorsan forgó zoetrópok a mozi megjelenése előtt.

Kilépve a Colosseumból, felvillanyozva az előttünk elterülő Forum Romanum lehetőségeitől, sikerült meggyőznöm útitársaimat, hogy halasszuk el a reggeli/ebédet és lépjünk be az ókori Róma szívének tartott fórumba. Első pillanattól fogva lenyűgöző volt. Soha romok ily romantikusak nem voltak. A Római fórum beletette a „rom”-ot a romantikusba. Sőt, a sok angolkertre gondolva, nem csodálkoznék azon sem, ha maga a szó is a „Rome-antic”-ből eredt volna. [A nyelvészek kételkedhetnek ebben az etimológiában, de a kertészek szerintem velem tartanak.]

Már rögtön a bejáratnál, kissé takarva egy renoválás alatt levő múzeumot rejtő reneszánsz templom által, hatalmas tégla bazilika kápráztatott el. Noha csak fele volt ép, ez épp elég volt ahhoz, hogy jártunkban földbe gyökerezzen a lábunk méretét tekintve. Az ember egyszerűen nincs felkészülve ilyen hatalmas épületekre. Az emberléptékű reneszánsz óta nem sok ily gigantikus templomot és építményt látni, de persze ne feledjük, ez az istenek és isteni császárok időszaka. A Római fórum propaganda- és reprezentációs céllal épült, minden magát valamire tartó császár felállíttatott legalább egy apró templomot vagy diadalívet élete során, mintegy beleírva ezzel nevét a történelembe.

Az útikönyvet és a látványt összevetni, természetesen, nem volt problémamentes vállalkozás. Csak az istenek tudják (meg talán szegény félrevezetett útitársaim), hány gigantikus romra mutattam rá diadalmasan, hogy „Íme, a Veszta-szűzek lakhelye”, csak hogy felolvashassam a szövegdobozt, amely életmódjukról mondott pár érdekességet. (Ha már felkeltettem az érdeklődéseteket, akkor megosztom veletek is, szóval a Veszta-szűzek az örök lángot őrizték, patrícius családok fiatal lányaik közül választották ki őket, s ha betartották fogadalmukat, harminc év után nyugdíjba vonulhattak és férjhez mehettek, de ha megszegték azt, akkor élve temették el őket. Kemény, mi?)

Ezen a téren a Fórum inkább a költőiséget, mint az informativitást tekintette magáénak. Egy-két megnevező tábla – esetleg pár izgalmas adat megjelölésével– igazán nem ártott volna. Azon kívül frusztráló volt az olyan eset, mint például az Isteni Romulus temploma (Tempio del Divo Romulo), amelybe bemenni a Fórumból kellett, de az üvegen át látható, az emeleten sétáló turistákhoz csatlakozni csak annak az elhagyása után lehetett (volna).

Mindent összevetve viszont méltó indítása volt római kirándulásunknak, főleg, hogy megtalálván végre a Veszta-szűzek lakosztályát, és maradványát a házi tűzhely istennőjének kör alakú templomának, felmentünk a Palatinus-dombra. Noha sokkal kevésbé látványos, a szellős, parkosított teret az ősrégi cédrusok, valamint a fiatal narancsfák igazán kellemessé teszik. Itt már nem is néztük, melyik palota-rom kié lehetett, hanem csak élveztük a nagyszerű kilátást. S lévén, hogy ilyen szorgosan betartottuk aznapra kiszemelt útitervünket, elmentünk ebédelni.

 

Topkapi Szeráj, a szultánok és háremük világa

Másnap korán keltünk, és egy elég gyenge reggeli után (melyből a felvágott kritikán aluli volt, viszont volt vékony, meleg sült zöldpaprika, újszerű és kitűnő) legyalogoltunk a Topkapi Palotához. Meglepetésünkre korszerű jegyárus gépek fogadtak a bejárat előtti kertben, és talán isteni sugallatra, a háromnapos Museum passt választottuk ki a lehetséges kombinációk közül. Hogy valóban milyen inspirációjára tettük ezt, csak akkor derült ki igazán, mikor a Topkapit megjárva megláttuk a többméteres sort az Hagia Sophia előtt, majd kártyánknak köszönhetően nyugodtan besétáltunk a másik kapun, általános irigykedő tekintetek kereszttüzében.

 

A Topkapi Szeráj, noha angolul és magyarul is palotának nevezik, eredetileg egy (kisebb) város méretű területre vonatkozik, mely négyszáz éven keresztül adott otthont a szultán családjának, udvartartásának, adminisztratív személyzetének és elit janicsár hadtestének, összesen körülbelül ötezer embernek. Az intimitást és a közönséges halandó számára tiltott belépést a háromszoros fal elég jól illusztrálja, melyen belül a helyezkednek el a különböző épületkomplexumok rendeltetésük szerint.

Érdeklődési sorrendben természetesen a hárem látogatásával kezdtük, hiszen ki ne lenne kíváncsi arra, hogyan élt a szultán elérhetetlen feleség- és kurtizántömege, mely a birodalom legszebb nőit gyűjtötte magába, kiknek egyetlen kötelességük az ingyen luxusmegélhetésért cserébe őfelsége szexuális kielégítése és szórakoztatása volt. A pikáns fáma arról persze nem szól, hogy e nőket sokszor erőszakkal rabolták el családjuktól, szerelmüktől, máskor meg jóltáplált baromfiként pénzért és befolyásért adták el őket; életük végéig kellett a szultán rendelkezésére állniuk, soha e helyet el nem hagyhatták, és ha a szultán megunta őket, nem mehettek el, nem válhattak el, hogy új életet kezdjenek, hanem örökké ott kellett maradjanak győztes riválisaik társaságában.

 

Ennek ellenére a hárem nem a gyakran asszociált dekadenciát vagy könnyű erkölcsöket juttatta eszembe, sokkal inkább a tisztaságot, a higiéniát. Lehet, hogy csak azért, mert a falat díszítő gyönyörű iznik csempét mi általában csak fürdőszobában tudtuk elképzelni (nem lévén még mecsetekben, melyeket szintén így burkolnak), viszont lehetetlen volt nem értékelni a török fürdőket és vízvezetékeket abban a korban, amikor Európában még az a felfogás uralkodott, hogy a bűz elűzi a betegségekért felelős démonokat, és még a 19. században is megszólták Sissit, a Monarchia tragikus életű magyar királynéját „túlságosan gyakori” fürdése miatt.

Ehhez a steril érzéshez talán az is hozzájárult, hogy teljesen hiányzott az otthonossá és intimmé tevő bútorzat vagy bármilyen textilnemű a szobák berendezéséből. A drága kárpitokat, díszített szőnyegeket és bársony párnákat csak képzeletünk adhatta hozzá az elegánsan burkolt termekhez, s noha angol nyelvű táblácskák néhol rövid ismertetővel próbálták bemutatni a termeket, a múzeumok fantáziát keltő tárgyai közül szinte semmi olyat nem tálaltak nekünk, amik érzékeltethették volna velünk, hogy itt nők laktak, és hogyan. 

  

Kissé csalódottan léptünk ki a háremből, noha egyértelműen a többet tudtunk meg a ott lakók életéről a szöveges táblácskáknak köszönhetően. Azt például, hogy a leghatalmasabb asszony nem a szultánné, a szultán felesége, hanem az anyja volt, meglepve vettük tudomásul, ahogy azt is, hogy felnőtt korukig a trónörökös hercegfiúk is itt töltötték életüket, ebben az ultrafeminin környezetben, és hogy néha a nagykorú testvéreit is ide zárta a trónra lépő fiatal szultán, hogy politikai támogatottságának maximális megszerzése érdekében ne kelljen megölesse őket. Ilyen és hasonló intrikákon tűnődve értünk ki a több száz szoba alig negyedét felvonultató kötelező irányt követve.

A kültéri medence viszont egy igazi mestermű volt. Könnyű elképzelni a hajdani kék, a nyári eget visszaverő vizét, és a tengert már sosem viszontlátó mediterrán asszonyok örömmel vegyes honvágyát is, amint megmártóznak benne. Az udvart körbevevő lakosztályokban az épp aktuális favorit kéjnők éltek, kiknek ablakából már a falakon túl lehetett látni. Szabadságuk csupán karnyújtásnyira volt, a sorsuk mégis örökre megpecsételve.

 

Ebből az arany kalitkából kilépve már nem is bántuk, hogy a rengeteg szobának csupán kevés hányada került bemutatásra. A szabad levegőn viszont rájöttünk, az addig is hatalmasnak tűnő épületkomplexumnak bizony még sok bejáratlan területe vár ránk. Elsőre, mielőtt a többi terembe léptünk volna, felüdülésként leszaladtunk a Boszporusz partjára, és kibámultunk a határtalan tengeri tájra, melyet a kávéházba beépített ciprus fenyők tettek még vadregényesebbé.

Milyen lehetett a szabadsághoz szokott nomád törököknek végre letelepedni és várost építeni egyik legnagyobb ellenfelük civilizált romjain? A hegyre épített vár bizonyára nem csak stratégiai, de esztétikai szempontok miatt is került ide, elég magasra, hogy ura ráláthasson a környékre, és a tenger partjára, hogy átérezhesse tudatosan elhajított vándor lelkének a szabadba jutó, korlátlan csapongását.

   

Az egész komplexum ugyanis furcsán emlékeztetett egy hadi táborra. Kis épületek aprócska kertek között, egy hagymakupolában végződő királyi terem itt, egy lapos tetejű vagy épp oszlopokon nyugvó pavilon ott, labirintusszerű elrendezésben, hasonlóra, de mégis kissé másként tervezve, hogy a keresztül-kasul járkáló látogatók újra meg újra összezavarodva kérdezzék: jártunk itt már?

A trónterem, egy másik oszlopos előterű, márvánnyal fedett belsejű épület egyik szalonja, vezet be a harmadik udvarba. Itt fogadta a szultán tanácsosait és külföldi nagykövetek protokoll üdvözletét, így a birodalom egyik leghatalmasabb helyeinek számított, de egy óriási díszes trónon kívül (a szultán jelenlétében tilos volt bárki másnak leülni) és a háremben már megcsodált henger alakú kályhán kívül nem igazán tartogatott látnivalókat.

Fotózni itt sem lehetett, mint ahogy a gyűjtemények legtöbb kiállításán, úgyhogy a kincstár drágaságait, a három tojásnyi smaragddal díszített perzsa tőrt, vagy a konyha Kínán kívüli legnagyobb kínai porcelánkollekcióját, mely a legenda szerint színt változtatott méreg esetén, valamint egy elképesztő és megmagyarázhatatlan megszállottsággal összegyűjtött teremnyi európai faliórák halmazát  – mindezt csupán leírásban oszthatjuk meg veletek (habár a világhálón mindig találhat képeket a kutató elme).

  

A legenigmatikusabbnak, mi, gyaurok legalább is, a Szent Palást Pavilonjában fellelhető ereklyéket találtuk, melyeket a muzulmán zarándokok értéküknek megfelelő hódolattal tekintenek meg, míg nekünk, kiket már államalapító királyunk Szent Jobbja is egyre kevésbé késztet áhítatra, teljesen felfoghatatlan a körülvevő felhajtás. A Mohamed próféta köpenyét például külön fülkében tartják, így csak a másik terem üvegén keresztül lehet rálátni, az Egri csillagokban oly sokat említett „próféta szakállát” pedig szintén nagy biztonsági keretek között őrzik. A Koránból vett idézetek sajnos mit sem világosítottak fel ebből a szokatlan reverenciából, bár elképzelhető, hogy a világ legjobban szervezett múzeuma sem tudná a hitetlen számára közvetíteni ezt a hallatlan értéket, melyet csupán a megélt hit indokolhat.

A Topkai Szeráj legmeghatóbb helye mégsem ezek a szépségek és kuriozitások között volt. A mintaszerűen rendben tartott kertek nem csupán növényei által, melyek minimális díszerőt jelentettek számunkra a decemberi időben, de aprócska szökőkutakkal, tavakkal, kioszkokkal is gyönyörködtetik a látogatót. Az igazi ékkő számunkra a Bagdadi Pavilon volt (neve a város bevételére örök emlékeztető), a szeráj legtávolabbi sarkában. Az Aranyszarv-öbölre ránéző épületet a körülvevő tó, szökőkút, de leginkább a kertje teszi varázslatossá, az utazás fénypontjává.

 

Kár, hogy nem egy olyan évszakban érkeztünk, amikor élvezhettük volna a törökök híres növényszeretetét, amelyet jól illusztrál például, hogy II. Mehmed szultán, Konstantinápoly meghódítója, egy rózsát szagolva örökíttette meg magát az utókor számára (mely növény, nem tápláló voltához képest meglepően sokrétű felhasználásnak örvendett, már akkor is készítettek belőle rózsavizet, -lekvárt és -olajat is); valamint az egyik kedvenc virágu(n)król, a tulipánról elnevezett békés korszak, melyben nem csak a turbánszerű növény, de a kultúra is hétszámra virágzott, jóval azelőtt, hogy a hollandok kisajátították volna termesztését és az azt övező őrületet. Dehát ilyen a történelem, s mint majd később látni fogjuk, a más tollával való ékeskedésben a törökök sem maradtak túlságosan el.

Első nap Isztambulban, avagy kulturális sokk két kontinens határán

Erdélyi révén könnyen megesik a szívem az elveszett ügyeken. Meghat, és kissé beleborzongok is, ha elgondolom, milyen lehetett az egykor a világ leghatalmasabb birodalmának fővárosát az ellenség kezében látni, miután évekig rettegve védték őslakosai, kétségbeesetten próbáltak politikai szövetséget kötni a megmentéséért megvetett vetélytársaikkal. És akkor a riasztó tudat, hogy minden elveszett – épp mielőtt a barbár győztes csapat kegyetlen fosztogatásainak áldozatul esnek.

Ezért, mikor egyik barátnőm szólt, hogy egy másik barátnőnk javasolta, menjünk Isztambulba egy hétvégére, egyből benne voltam. Később kiderült, az említett két barátnőmék nem jönnek, mi azonban akkor már útiterveket készítgettünk, dokumentumfilmeket töltöttünk le Konstantinápoly bevételéről, stratégiai döntéseket hoztunk a velünk jövő optikákat illetően. Szóval a kocka el volt vetve.

Budapestről repültünk, úgyhogy a checkin, poggyászleadás, várakozás, repülés, sorbanállás, poggyászfelvétel unalmas és fárasztó rutinja mellé még egy éjszakányi utat is bele kell számítani, aminek az átvezetését szerencsére a velünk jövő pár férfi tagja magára vállalta, így mi csak egy rosszul átaludt éjszakával voltunk morcosabbak, mikor megérkeztünk a megjegyezhetetlen nevű Sabiha Gökçen reptérre.

Bármit is gondoltam előzőleg arról a városról, mely a Nyugat és Kelet határán, Európa és Ázsia között kulturális hidat képez, arra semmiképp sem voltam felkészülve, ami a nyugodt, steril repülőtérből való kilépésünkkor fogadott. Valószínűleg az sem segített, hogy péntek délután volt, csúcsforgalom teljes gőzzel.

Amint Taskin-tér felé utaztunk az airport shuttle buszon, Isztambul ázsiai része előbb szépen rendezett autópályáján keresztül mutatkozott be, majd egy lerobbantabb külváros után egy holdbéli táj került szemünk elé – egy kolonizált holdé. Felhőkarcoló felhőkarcoló hátán, különböző méretben, formában, rendeltetéssel, hol a rosszkedvű eget visszaverő üvegirodák, hol pirinyó erkéllyel csinosított apartmanrengetegek, hol régivilági bájt imitáló díszített többemeletes hotelek suhantak el mellettünk, s szinte beleborzongtunk a tudatba, hogy e földtől oly távoli magasságokban mind emberek vannak, legkevésbé sem otthonos vidéken.

Levent, a legelegánsabb üzleti negyed, immár az európai parton, már sokkal átgondoltabb. Vannak utcái, járdái, néhol még fákat, szemeteskukákat, gyalogosokat is láttunk. Itt már voltak tízemeletesnél alacsonyabb épületek is (valószínűleg csak újságos bódék). Mire megérkeztünk, noha napnyugta előtt, már minden fényárban úszott. Csak kapkodtunk a fejünket egyik ablakból a másikba, viszont mire fotózni akartunk volna, már eltűntek a gazdag, modern, dizájnos utcák szemeink elől.

Továbbmenve viszont a másik véglettel találkoztunk. Lerobbant keskeny-magas épületek tekintgettek ránk üres ablak-szemeikkel, a vakolat rég levált legtöbbjükről, nyílászárók kitörve, sáros útszéleken munkaruhás emberek mindenfelé. Majd egyszer egy pár meztelen alakot láttunk egy földig érő emeleti ablakban. Túl tökéletes alakjuk volt ahhoz, hogy manökeneken kívül bármi mások lehessenek, majd mikor ugyanazt szürkében, feketében, lilában, ülve, előre hajolva, dinamikus mozdulatokba merevedve újra észrevettük, már tudtuk, hogy valamiféle bizarr próbababa-világba csöppenhettünk. De akkor már a végállomáson parkoláshoz forgolódott buszunk a keskeny utcákon, mi meg felkészültünk a taxizás izgalmaira.

 

Először is, minket nem fognak átverni. Megtanultuk a leckét, rákerestünk a lehetséges becsapási stratégiákra, tudtuk, csak telefonszámmal és taximéterrel rendelkező kocsiba szállhatunk, előre lealkudott árér, pontos ígérettel, hogy a bemondott címhez visz. 20 eurót adunk az útér, elvisz a Gedik Pasa hotelhez, érti? – kérdeztük. Érti, válaszolta a sofőr, pedig nem értette. Nem számított rá, hogy a békés turisták nem elégednek meg egy pár udvarias kérdéssel beszélgetést imitálni, hanem mindenbe belekötnek: előbb felhúzattuk az ablakot, kikapcsoltattuk az itthon megvetett mánélére hasonlító zenét (noha ez félreértés volt, csak le akartuk halkíttatni), majd még cigarettázni sem engedtük szegényt (pedig előtte előzékenyen megkínált mindannyiunkat).

Mikor megérkeztünk, vagyis 300 méterrel a hotel előtt letett, mondva, hogy innen csak gyalog tovább, én, a hallgatólagosan kijelölt képviselője csoportunknak, ragaszkodtam a megbeszélt árhoz, hiába bizonygatta, és mutatta a taxiórán, hogy a forgalom miatt többet fogyasztottunk. Na, ez sem mondja majd turistáknak többet, hogy „too many tourists” – gondoltam rosszmájúan, de visszaemlékezve savanyú képére, már korántsem ízlett annyira a diadalom. Akkor most ő nem vert át minket, vagy mi vertük át őt?

 

A legrégebbi negyedbe érve már egész más hangulat kapott el, mint buszozásunk leromlott, átgondolatlan épületrengetegében. Mecsetek, fák, macskaköves járdák mindenfele, és alkonyat lévén, kezdett megélénkülni a környék. Minden mellékutcába betekintettünk, míg nagynehezen kiderült, melyiken is található a szállásunk. A törökök tájékozódás terén nem épp thaiföldiek, de azért a google maps pontosságától még igen távol állnak. Megleltük a szállót, letettük a csomagot, és eddigre már jó éhesen, vacsora után néztünk.

Szállásunk valóban kitűnő helyen volt (gondoltuk akkor még naivan), közel a Bazárhoz, több nagyszerű mecsethez, valamint két villamosmegállónyira a Hagia Sophiától és a Kék Mecsettől. Arra nem gondoltunk, hogy földrajzi fekvése italválasztási lehetőségünkben szerepet fog játszani, ugyanis vallási helyekhez ilyen közel nem szolgálnak alkoholt.

 

Ital nem volt, de macska igen. Ami szinte ugyanolyan jó. A borzos cicus ott kunyorgott az asztal alatt, néha megbökte a lábunkat, hogy nehogy elfelejtkezzünk róla, ha húst nyújtottunk neki, kétlábra állt, de úgy kicsapta kezünkből a falatot, hogy futnia kellett utána. Ez volt a mániája. Cirkuszi mutatványai pedig a szomszéd asztal figyelmét is felhívták, de edzett artista lehetett, nem zavarta a vakú- és rivaldafény.

A kaja egyébként az itthon csupán fast foodként ismert gyros tányéros változata volt, lepénykenyérrel, sülthússal, zöldséggel és egy paradicsomos, paprikás nyers mártás-szósszal, ami pikáns volt, de nem csípős. Frissen csavart gránátalmalével egész kitűnő volt, s fel is vetette köztünk az örök kérdést: miért is nem lehet csupán utcai gyorskaján élni?

 

Vacsora után bementünk a Bazárba. Hát nem volt az Ezeregyéjszaka csodálatos kincsestára. Voltak egész szép tárgyak, voltak különleges csecsebecsék, voltak újra meg újra feltűnő, hasonló cikkek, volt sok ismeretlen, de illatos fűszer, amit sosem tudnék felhasználni, sálak, melyek ugyan szépek, de nem épp az idei divathoz illők, ezért igazából használhatatlanok, és gyönyörű lámpák, amelyek sehogy sem illenek a lakásunkba, de egy romantikus nyári éjszakát felejthetetlenné tudnának varázsolni. (Kivéve, hogy összetörnék őket a repülőn.) 

Hosszú nap volt a mai – gondoltam, – átrepültünk egy kontinenst, egy egységes kultúrát, becsöppentünk egy teljesen idegen területi, vallási, gazdasági entitásba, mely százötven évig elnyomásban tartotta hazánkat, s Európa délkeleti részén még mindig elég rossz hírnévnek „örvend”. A bizánci mozaikokon látott császári ékszerek fülönfüggői viszont már a másnapi időutazás reményével kecsegtettek.

Viszlát Thaiföld, örülünk, hogy megismerhettünk (még a duriánt is)

Utolsó koh samui-i napunk tökéletes jelképe lehetne a motorozás: olcsó volt, kényelmes, és a lehetőségek azon határtalan érzésével töltött el, amit képtelen vagyok szavakba önteni – hogy egy népdal-szóképet parafrazáljak: szabadok voltunk, mint a madár scooteres. Számomra, mint a legtöbb nagyvárosi autós számára, a motor mindig ismeretlen és felelőtlen veszélyforrásnak tűnt, de üdülőszigetünk sokkal nyugodtabb település közti közlekedésében ez volt mobilitás csúcsa. Úgyhogy mi is ki kellett próbáljuk. A kisebb sebességnél is sokkal jobban érzékelhető suhanás érzése páratlan; ahogy a tengerparti úton versenyt száguldottunk a széllel, az nászutunk egyik legemlékezetesebb élménye volt.

Bejártuk a szigetet. Ismertük kívülről-belülről, hol lehet benzint venni (nem az útszéli flakonosok közül, hanem töltőállomásból) útban a következő célpontunk felé, melyik chawengi étterem árulja a legfrissebb garnélákat, hol kapunk olcsó cukros tamarindint/tamarinduszt. Pár nap alatt megbarátkoztunk a szigettel, és az feltárta előttünk eddig csupán helyi idegenvezetők által közvetített útjait, rejtett kincseit. Beavatást nyertünk a sziget valódi szépségeinek kertjébe.

Ez utolsó napi tervünk egy drágán hirdetett szigetkörút látnivalóit csoportosította, melyből ugyan kiiktattuk a dzsipes túrát és a majomshow-t, viszont így saját fuvarral szinte tizednyi árból megúsztuk, miután kiderült, hogy utunk célpontja, a vízesés, teljesen ingyenes.

Mindig próbálunk nem felülni a drága szervezett kirándulásoknak, melyek egyedinek, nagyszerűnek és exkluzívnak hirdetnek egy untig ismert (noha tényleg gyönyörű) fényképpel illusztrált utat, melyet féltucatnyi utazási iroda promovál ugyanazon az áron, majd csip-csup összecsapják a látnivalókat, úgyhogy a leghosszabb időt az autóban töltöd majd. Ehelyett inkább megszerveztük saját kis utunkat. Az állatok kínzással betanítását és természetes környezetük helyett fogva tartásukat sem támogatjuk jegyvásárlással (így maradtunk ki Törökországban a delfinshow-ból, most pedig a majmokéból).

 

Majmok helyett viszont láttunk elefántot, habár a hátára felülést nem tartottuk elég izgalmasnak ahhoz, hogy ellensúlyozza az állat szagát. Ellenben a banánnal való etetése egész élvezetes volt; főleg a meglepő finom motorikus képességét és pontosságát értékeltünk, amellyel e nagy állat megfogta az aprócska banánt az ormányával, majd behelyezte a szájába, hogy megegye.

A tengertől eltávolodva a sziget belseje brazil drogbárók által kiirtott őserdőre emlékeztetett, olyannyira, hogy meg sem lepődtünk volna, ha bármely pillanatban egy nagy adag vadkender mezőre bukkanunk. (Nem bukkantunk.) A Lostban éreztük magunkat, abban a jelenetben, amikor újdonsült szigetlakóink, akkor még a turisták kíváncsiságával és naivitásával, csak mentek a magasan a tenger fölé emelkedő dombon, valami vészjósló érzéssel áthatva. Azt is nehéz volt feledni, hogy A part hallucinogén szépségű, enigmatikus történetét is itt filmezték egy közeli szigeten.

 

Az első szemünk elé táruló vízesésben semmi különös nem volt, de annál több potenciált sejtetett a magas kőfal, amiről alázúdult. Felfedezői ambícióval és csalódottságunk által fűtött megérzéssel mentünk tehát tovább egy keskeny ösvényen, mely adott ponton egy meredek erdei úton vezetett át, jobban hasonlítva egy illegális fakitermelői útvonalhoz, mint egy turisztikai célpontéhoz.

Kitartásunkat viszont siker koronázta, amikor ugyanis kezdtük úgy érezni, hogy lehet, ideje visszafordulni, mert úgysem jutunk sehova, hirtelen hihetetlen látvány tárult a szemünk elé. Egyik pillanatban még a sűrű erdőben botorkáltunk, a másikban a vízesés tetején voltunk, a harmadikban pedig a hegy tetejéről bámultunk le a szigetre. A kilátás elbűvölő volt. El lehetett látni egész a tengerig, sőt, a környező szigetek körvonalai is feltűntek a láthatáron. Mintha kacérkodnának velünk, tudván hogy utolsó napunkat töltjük ott, meg akarván babonázni a még be nem járt, meg nem csodált tájakkal.

 

Elgondolkozva és már eleve nosztalgiát érezve ereszkedtünk le a hegyről, miközben azt is megértettük, miért volt előzőleg meglátogatott vízesésünk nemes egyszerűséggel csupán a második számúnak nevezve. De még előttünk állt egy betervezett célpont, és már kezdett esteledni. Felugrottunk tehát a motorra, és betájolva a további irányt, elrobogtunk a naplementébe.

Következő úti célunkhoz, a Titkos Buddha-kerthez (varázslatosnak szintén nevezik), kanyargós utakon át jutottunk, és oly rejtélyes volt már a földrajzi fekvése is, hogy többször eltévedtünk, visszafordultunk, tanakodtunk hasonló cipőben járó turistatársainkkal (a szandál és az edzőcipő volt a legnépszerűbb), kérdezgettünk nagyritkán feltűnő helyieket az irányt illetően.

Útközben több duriánültetvényen is átsuhantunk, ami megerősítette elhatározásunkat, hogy nem megyünk haza anélkül, hogy e fura gyümölcsöt megkóstoltuk volna, és meg is lepett, hogy egy teljesen átlagosnak tűnő fáról hogyan lógnak csak úgy egész rövid ágacskákon az óriási szúrós termések! Magát a kertet is egy feltűnően jóízlésű és korát meghaladó gazdasági-, valamint szépérzékkel rendelkező duriánt termesztő farmer építette. E jelzőkben akkor bizonyosodtunk meg, amikor végre alkonyatkor (a zárás miatti aggodalomból felocsúdva) beléptünk a kertbe.

 

Felejtsétek el a színes műanyag-babákat. Felejtsétek el a viszonylag ízléses szoborcsoportokat, melyek látványát ápolatlan, szemetes, rendetlen környezetük rontja el. Az egyszínű szürke kőszobrok egy gótikus templom eleganciájával álltak egy keskeny, néhol vízesésekkel szegélyezett csermeny partján a vadonban. Az erdő befogadta őket, mint (utolsó építészeti hasonlat, ígérem) az elfeledett maja áldozati piramisokat, sokkal közelebb hozva így eredeti rendeltetésükhöz, a természeti erők tiszteletéhez.

A kézzel faragott szobrok néhol csoportosan, máshol önmagukban testesítenek meg istenségeket, állatokat, Buddhát, itt egy ugrásra kész tigris, ott egy pár női táncos a csúcson ülő férfi elégedett szemei előtt. Kár, hogy e folklorisztikus történeteket nem mellékelték sehol, érdekes betekintést nyújtott volna a népi hiedelmekbe és mitológiába. De így is egyik legkedvesebb helyünkké vált e kis rejtett isteni erdőcske. (Nem utolsó sorban a vicces fotólehetőségek miatt.)

Indulásunk előtt egy fa mögül Szabi piciny duriánnal tért vissza, mely így is nagyobb volt, mint egy grépfrút, viszont képtelenek voltunk megbontani, ezért mégiscsak megálltunk egy útszéli árusnál, hogy vegyünk egy meghámozottat. A szúrós héj minket leginkább a vadgesztenye termésére emlékeztetett, s ahhoz hasonlóan, ha érni kezdett, magától kinyílt, belsejét, mely krémes színű és állagú anyag volt, feltárva lakmározásra. Hátizsákunkban viszont a szúrós minidurián kilyukasztotta a celofánnal bevont műanyag tálcában tárolt belső gyümölcsöt, úgyhogy mire visszaértünk lakosztályunkba, már elég erős szagfelhő követte minden lépésünk.

Az egész felhajtás Örkény István Presztizs-ére emlékeztetett:

Két hétig terveztük, hogy majd veszünk. Mindennap megálltunk a kirakatok előtt, sóváran néztük. Végül is a születésem napján, április 5-én déli tizenkét órakor megkérdeztük, mibe kerül. – 275 frankba – mondta a gyümölcsárus. – Elsőrendű, teljesen friss, zamatos ananász. (…)

Ha kicseréljük a kirakatokat előbb a bangkoki delikatesz-részlegre, majd az utcai piacokra, a születésnapomat nászutunk utolsó napjára, a dátumot az akkori dátumra, az árat pedig a már elfelejtett összegű bahtra, akkor a legendás ananász az orrfacsaró duriánná változik életünk narratívájában.

 

Abban is hasonlóak voltunk Örkény sznob hőseihez, hogy nagyon furcsának tartottuk az ízét, amit nem csak a szaga, de a krémszerű, penészessajt-szerű állaga sem tett kívánatosabbá. Férjem egy falat után kijelentette, hogy biztos romlott, és nem hajlandó egy tizennégy órás repülőút előtt hasmenést okozni magának vele, én meg makacsan próbáltam süteményízhez hasonlítani az aromáját, bár öt kanálnyinál így sem jutottam tovább.

Inkább elkönyveltük magunkban, hogy úgy jártunk vele, mint a legtöbb itteni dologgal: mikor nagyon vágytunk rá, csalódtunk benne, de útközben rengeteg egyéb gyönyörű tényre hívta fel a figyelmünket. S ha valami első látásra túl egzotikusnak tűnt is civilizált ízlésünknek, csak annál jobban értékeltük utólag a másságát. Valamint jó kis sztori keletkezett belőle.

A tenger kincsei a mélyben és az asztalon avagy búvárkodás és ínyenckedés

Jártunkban-keltünkben mindig nagy hangsúlyt fektetünk arra, hogy lehetőleg minden fontosat megnézzünk, de ne csak a turisták által látogatott, fényképezett, úgynevezett képeslap-látványosságokat, hanem lehetőség szerint kukkantsunk be a színfalak mögé, az útikönyvekben nem ábrázolt, helyi világot is ismerjük meg. De az első sziget körüli utunk kissé megingatott ebben az elhatározásunkban. Úgy éreztük, túl sokat kaptunk a realitásból, meg a turistáknak szánt „műemlékekből” egyaránt. Mintha azzal, hogy csak úgy saját szakállunkra útnak eredtünk, magunkra zúdítottuk volna mindazt a színes kavalkádot, amelyet az aprólékosan kitervelt szervezett kirándulások lenyelhető falatként tálalnak a könnyen elbizonytalanodó és összezavarodó turistának, különös figyelemmel az európai-amerikai érzékeny gyomorra.

Ezért elhatároztuk, hogy ezúttal rábízzuk magunkat a féltucat utazási iroda egyikére, és kiválasztottuk a több tíz szervezett kirándulás közül a minket leginkább izgatót. Lehetetlen nem ámulattal gondolni az Ang Thong Nemzeti Parkra, amely ugyan kábé negyven szigetecskét foglal magába, de a napi túrák többsége csupán kettőre juttat el. Nem baj, egy újszülöttnek, vagyis nekünk, európaiaknak, minden sziget új, és amint megláttuk, hogy hajókázás és ebéd mellett búvárkodni is visznek, nem kellett többet győzkodni.

A lefoglalás egyszerű volt, a reggel utánunk jövő kisbusz pontos és kényelmes, a parthoz vezető út ugyan egy kissé hosszú, de semmi a Moszkva-Bangkok járatunkhoz képest. Amint viszont kiszálltunk a tengerparton, már érezhető várakozással tekintgettünk a lehorgonyzott hajók és csónakok felé: imádunk merülni, és ezt az élményt annyira beterveztük, hogy már otthon bepakoltuk a snorkeling búvárfelszerelésünket.

Kapitányunk feketére volt égve, és kisfia segített neki kihúzni a motoros csónakot a partra, aki a mentőmellényeket és később a búvárfelszereléseket is kiosztotta nekünk, majd összeszedte a papucsainkat, amelyeket a tengerbe ugrás előtt a fedélzet orrában hagytunk, valamint újra kitette őket, mikor eljött az ideje kiemelkedni a tengeri világ csodálatos országából.

  

A tenger, ugyanis, valami fantasztikus. Kellemesen hűs vízben lebegni, arccal a vízben bámulni a mélybe, és álmélkodni a hal- és korallvilág csodálatos változatosságán! Itt egy apró kék hal, ott egy nagyobb fekete, amott egy raj szürke sárga csíkokkal, sőt, még egy világoskék ráját is megpillantottunk pár másodperc erejéig. A korallok szintén nagyon különbözőek voltak, egyesek virágokra hasonlítottak, mások valami mocsári fűre, megint mások az agy tekervényeit utánozták kis gömbökben. Kapitányunk leengedte a horgonyt a tenger közepén, beugrott a vízbe, majd a víz alatt ujjal mutogatva hívta fel a figyelmünket az érdekesebbnél érdekesebb tengermélyi csodákra.

Egy adott ponton a kisfiú kenyérszeleteket dobott be nekünk a vízbe, amellyel etetni lehetett a körülöttünk úszkáló halakat. Volt, ahol a tenyerünkbe zárt kenyeret követve, mintegy beidomítva, követte egy-egy raj a kezünk mozgását, sőt, néhol még meg is csipkedték a kezünket, noha alig érezhetően. A nagy sűrűség ellenére mind olyan gyorsan cikáztak, hogy amikor játékosan el akartuk kapni őket, noha előző pillanatban még közvetlenül kezünk mellett voltak, a következőben már a közelükbe sem érhettünk.

Délben egy kis szigeten kötöttünk ki, ahol egyszerű, kétfogásos, rizses-tengerihekentyűs, majd gyümölccsel zárt ebéddel fogadtak. Teli hassal kiülni a szellős, árnyékos nyugágyba a nap élményei után – páratlan érzés volt.

Sajnos, mint minden jónak, e kirándulásnak is egyszer vége volt, s noha az élménytől részegen megfogadtuk, hogy mindenképp elmegyünk még egy hasonlóra, végül nem került sor rá. Ebben szerepet játszott az idő rövidsége és a látnivalók sokasága mellett az enyhe napszúrás is, amit a kemény naptejezés ellenére kaptunk, meg a búvárkodás alatt leégett bőrünk, amelyet a napsugarak a vékony víz nagyítója alatt fittyet hányva számoknak és faktoroknak, szépen perzseltek a hűvös hullámokon keresztül is.

Délután lemotoroztunk a város legforgalmasabb és mozgalmasabb részére, hogy közelebbről is megnézzük a vízben oly illékony herkentyűket – tányérunkban egész nyugodtan várták sorsukat. Több étterem előtt is találkoztunk jégbe helyezett halakkal és rákocskákkal, melyek egyszerre szolgáltak étlapként és nagyszerű dekorációként. Noha a bébi-cápát eléggé sajnáltam, az ínycsiklandóra pirított garnélarákot annál kevésbé. Ott-tartózkodásunk végére már egész profin bontottuk fel a vékony páncélját (egyáltalán nem érezve feszélyezve magunkat amiatt, hogy kézzel tettük ezt, hiszen túl gusztusosak voltak ahhoz, hogy komoly perceket vesztegessünk a kés-villa kombináció civilizált kínlódásával), és tudtuk azt is, hogy hol kapható a legjobb pad thai.

  

A műanyag bébi-Buddha és a kettesszámú vízesés találkozása a GPS-koordinátás kincskereső térképen – avagy a giccs és természeti szépség keveredése Koh Samuiban

Nem fogok írni a lusta napokról. Nem fogok írni a reggelik változatosságáról, a medenceparti olvasás gyönyöréről, a csupán a hűs megmártozásoknál hidegebb koktélokról. És a nászutak ehhez hasonló élvezeteiről.

Amiről viszont igenis szívesen megosztom gondolataimat kedves olvasóimmal az az egyik következő nap, amikor autót béreltünk, hogy bejárjuk a szigetet, és szintén szokatlan (az ehhez mért látványok ihlette) következtetéseket vontuk le belőle. Az egyik az lévén, hogy nem minden szép, ami egzotikus, főleg, ha olcsó. Csak azért, mert a szállodákat seregnyi dizájner tervezte tökéletesre vizuálisan és funkcionálisan egyaránt, nem jelenti azt, hogy a sziget egyéb látványosságait is hasonló mércével kell mérni.

  

De hadd kezdjem elölről.

Lefoglaltuk az autót, vártunk pár percet, amíg kimotorozott a városból egy srác, hogy átadja a kulcsát a szálló parkolójában található több tucatnyi fehér Toyota Avis egyikének, felpakoltuk a vizet, naptejet, kalapot és az ingyen kapott szépia kincskereső térképet, majd fél órát keringtünk a közeli üdülőtelepeken benzinkutat keresve, hogy amint a sziget negyedét bejárva megtaláltuk az első kissé lerobbantat, megforduljunk és elinduljunk kitervelt útirányunkba, csakhogy a szállónk előtt elhaladva pár percre rátaláljunk egy kitűnő állapotban és kijelöltséggel rendelkező töltőállomásra (persze a másik irányban). És ekkor még csak reggel tizenegy volt.

Útitervünket hagyományos kalauzunk valamint egy rendhagyó kincskereső térkép alapján állítottuk össze, mely utóbbihoz a szálló jóvoltából jutottunk; ezen kijelölték és rárajzolták a sziget összes érdekesebb turista célpontját, de sajnos címek helyett csupán GPS-koordináták számai szerepeltek –  aki próbálta kézzel bepötyögni egy-két helyszín koordinátáit, tudja, elég frusztráló vállalkozás –, viszont még mobil applikációval is rendelkezett. Első megállónk a Nagy Buddha-szobor volt, de már máshol is említett megfelelő tájékoztatás hiánya miatt több egyéb helyen is megálltunk utunkban – bevallom, igazából bárhol, ahol nagyobb, vörös tetős arany szegélyű épületet láttunk, amiből nagy valószínűséggel lehetett templomot sejteni. Eleinte örültünk annak, hogy mennyi kulturális és építészeti remekművet látunk majd, egy adott ponton túl viszont lemondtunk arról, hogy ezek keresésével töltsük a nászutunk pihentető szakaszát.

  

A dolog ugyanis így áll: vannak ugyan Buddha-szobrok, nem is kicsit és nem is kevesek, de láthatóan nem a kifinomultság a legfőbb erényük. Sokuk műanyagból készült vagy ezzel borított, aminél csupán az „életszerűre” kifestett szín zavaróbb. Hogy ne beszéljünk a sok művirágról a talapzatnál, a tyúkokról, melyek paradicsomi békességben kapirgálnak a szent helyek közelében, valamint a higiénia elleni azon támadásról, amely szerint le kell húzni a cipőt nem csak a szobor közvetlen közelébe menéskor (ami akár elkerülhető is lenne), hanem már a tavon levő mesterséges szigetecske kapujában vagy a piramisszerű emelvény aljában. (Tapasztalataink: a világos színű kőkocka a legkevésbé forró, és érdekes dilemma az is: vajon a hűsítőnek, de koszosnak kinéző pocsolyák csak annyira piszkosak, mint a padló többi része, vagy annál jobban?)

Hogy otthoni olvasóimnak is élénk képet adjak az állapotról, ajánlom a következő receptet: menj be egy kínai üzletbe, válaszd ki az öt legnagyobb és legdíszesebb dekorációt, és vidd ki egy megyeközponttól legalább órányira levő faluba, majd helyezd egy udvar leglátogatottabb pontjára. És máris várhatod a fotósokat (ha nagyon jól sikerült, esetleg a ProTV is tiszteletét teszi).

 

Következő megállónk egy hagyományos halászfalu lett volna, de ez, amint kiderült, privátban nem látogatható – vajon csak akkor létezik, amikor szervezett kirándulással megy az ember? Hogy is van ez? Máig is rejtély. Bekukkantottunk viszont egy temetőbe, ami, lévén, hogy nem turistáknak szánták, egész ízléses volt, padokkal felszerelt, valamint rengeteg macska frekventálta, úgyhogy itt elvoltunk egy ideig a kellemes árnyékban. Találtunk egy kínai szentélyt is, amely, ha lehet, még rikítóbb volt (ilyen színes sárkányokkal eddig még nem találkoztunk), viszont szemben a tenger mintha teljesen más filmből lett volna. Láttunk egy icipici házacskát is, melyet a Jim Thompson-emlékházban ismertetett szokás szerint a hely szellemének építenek, engesztelésül, hogy a területét az emberek saját otthonuk részére birtokba veszik.

  

Feltett szándékünk volt a kettesszámú vízesést meglátogatni, ami korántsem bizonyult oly kis falatnak, mint elsőre tűnt. Apropó falat: van egy érdekes thai szokás, hogy kicsiny zacskóban levő élő állatokat lehet felajánlani a transzcendensnek, úgy mint aranyhalat, teknősbékát vagy siklót, amit megvesz az ember a szentély előtt álló bódéból, és szabadon ereszti a vízbe. A vízeséshez vezető úton a frissen sült panírozott banán mellett ilyesmit is lehetett kapni, vagy (kezdőknek) haleledelt, kenyérfalatokat, hogy ne haljanak éhen a korábban szabadon eresztett áldozati bárányok halak. A vélhetően a távolabbi vízesés patakjában óriási halak cikáztak a sekély és tiszta vízben, olyan sűrűségben, hogy egy-két kenyérdarabot másodpercek alatt széttéptek. Pihentető tevékenységnek sem utolsó, így órákig néztük volna fickándozásukat.

  

Továbbindulásunkkor kiderült, mily hasznos volt az előtte megtett halnéző time-out. A vízesés ugyanis jó félórányi gyaloglásra volt a parkolótól, amit persze csak akkor tudtunk meg, mikor csapzottan, izzadtan és kifáradtan, a visszafordulást fontolgatva végre megpillantottuk. Addig csupán annyiban voltunk biztosak, hogy menni kell, előre, de valószínűleg jó úton haladunk, ha le nem térünk a kis ösvényről.

Az erdei séta újszerű volt, a vízesés nem annyira. Az indás őserdő hatalmas fáival, sosem látott növényeivel, furcsa gyümölcseivel, hangjaival, illatával olyan világot idézett, amelyről addig csak olvastunk, vagy filmben láttuk. A banán-ültetvényért kiirtott ősi növényzet és öntözési rendszer egy adott ponton átadta helyét a valódi vadonnak, és onnan már egész izgalmas botanikai felfedezés volt. A vízesésben csalódtunk kissé, sehol nem volt elég mély, hogy megmártózhassunk benne, noha az egyetlen rajtunk kívül ottlévő pár megpróbálta ugyan. De kellemes volt egy végre-leülni-nézni-a-természetet-belelógatni-a-lábunk-féle módon.

  

Hazafelé átvágtunk a sziget központján, megálltunk egy mumifikált szerzetes emlékművénél, amely szintén meghökkentette nyugati érzékenységünket. Hogy egy kiszáradt emberi tetemet nézünk majd arany keretbe zárva, pár napja még nem gondoltam volna. Habár a Szent Jobb is hasonló műemlék, csak ahhoz több történet, legenda, számunkra motiváltabb mitológia kötődik. A Google Translate-tel fordított tábla (sírkő?) alapján egy szentéletű szerzetes földi maradványait láthattuk (többször „undercomposed”-nak jelölték „undecomposed” [felbomlatlan] helyett, nyomdahibákkal tarkítva az amúgy is nehezen érthető szöveget), aki ötven évig családi életet élt, majd elhatározta, hogy felveszi a buddhisták narancsszín csuháját. További érdemeiből csak annyit említenek még, hogy megjósolta saját halálát, és teste nem sorvadt el, mire kiállították.

  

Ekkor már a keleti parton voltunk, otthonunkhoz egész közel. Az utunk során látott, ember alkotta giccs és a természetes szépség szimbolikus találkozási pontját a Nagymama és Nagypapa (Hin Yai és Hin Ta) kövekhez köthetjük, melyek esetén, úgy tűnik, nem az ember utánozta a természetet, hanem épp ellenkezőleg, a természet alkotott kirívó, fotózható, népszerű vulgaritást, mintegy feladva elveit, és engedve a nép akaratának.

A kerek és oszlop alakú kövek ugyanis férfi- és női nemi szervet ábrázolva emelkednek ki a tengerpartból, s noha a női rész csupán interpretáció kérdése, nagyon tiszta fantáziával kell az rendelkezzen, aki az égbenyúló kőfalluszt nem látja egyből és állandóan annak. A part máskülönben egész különleges volt, a mély kék víz és a barna-bézs csíkos kőalakzatok kombinációja festői – kérdés, hogy lenne-e ennyire látogatott és fényképezett, ha a „nagyszülősziklák” hiányoznának a tájból. (A kíváncsiaktól elnézést kérek, hogy a képeken nem találhatóak e sziklakülönlegességek, gondoltam, akit nagyon érdekel, rákereshet máshol is. Számomra már elég kompromitáló volt a szerzetes-múmia illusztrálása is.)

  

Ennyi különböző látnivaló után képtelenek voltunk nem elgondolkozni azon, hogy hogy is működhet egy ilyen turistaparadicsom. Kiállítasz mindent, ami számodra érdekesnek tűnik? Ráhagyod a természetre, hogy odavonzza néha lenyűgöző, máskor kevésbé egyértelmű bájaival a külföldieket? Vagy itt is kapitalizmus van, mindenki azt villogtatja, amije van, s reméli, hogy valaki fizetni fog a megnézéséért? Ha egyszer édes hazánk is észreveszi a Maslow-piramis többi szintjét is, nálunk is égető aktualitást nyernek majd a hasonló kérdések.